Ma a muszlimoktól félünk és Kínától tartunk. Ez a két aggodalom azonban alapvetően különbözik egymástól.

   A muszlimoktól az életünket és a biztonságunkat féltjük, ám egy pillanatig sem gondoljuk, hogy a végén nem mi fogunk nyerni.
 

  A Kínával kapcsolatos  aggo-dalom viszont egészen más. Bármit is csinálnak a muszlimok, arra nekünk lesz válaszunk. Viszont ha Kína beváltja  fenyegetéseit, arra Európa nehezen fog tudni mit mondani.

 Ez a fenyegetés pedig nem katonai, hanem gazdasági. Attól félünk, hogy Kína egyszerűen lehagy minket, mit lehagy, elzúg mellettünk, és az még hagyján, hogy mellettünk, de az amerikaiak mellett is. Kínai lesz az autónk, a ruhánk és a tévénk, és nem csak Made in China, hanem tényleg teljesen kínai. Attól félünk, hogy Kína gazdasága elfoglal mindent.

   2008-ban a legjobb kínai barátommal két hónapot Kínában töltöttünk. Voltunk Sanghajban és Pekingben, sokmilliós vidéki nagyvárosokban, a nagy turistalátványosságoknál továbbá névtelen északi és déli kisváro-sokban is. Ettünk nagyon drága és nagyon olcsó éttermekben, aludtunk kínaiakkal egy vonatfülkében és vívtunk velük közelharcot buszjegyekért. Ez a két hónap ahhoz nem elég, hogy teljes bizonyossággal megmondjam, mi lesz Kínával és mi lesz velünk.

  Valószínűleg egyébként ha két évet lettem volna itt, akkor sem nagyon akarnék jósolgatni Kína jövőjével kapcsolatban, mert egyszerűen túl sok az ismeretlen az egyenletben (gazdasági, politikai, kulturális, környezeti, ahogy mindjárt kiderül) ahhoz, hogy pontos számításokat lehessen végezni. Sőt, itt bátran mondhatnám a drága olvasónak, hogy soha ne higgyen senkinek, aki azt állítja, tudja mi lesz Kínában közép- és hosszútávon.

  A lényegre térés előtt pedig még annyit, hogy aki csak teheti, jöjjön el Kínába. Nem azért elképesztően érdekes hely ez, mert most éppen rajta a világ szeme, hanem mert nincs még egy ilyen - jobb szó hiányában - teljes hely a világon - már ha a mienket nem számítjuk.
 

 Az ezerszer elátkozott, ám nagyon úgy tűnik, hogy igaz prófétának bizonyuló Huntington felosztása szerint majdnem az összes mai civilizáció  függő viszonyban van a Nyugattal. Az hagyján, ha csak gazdaságilag függ tőle teljesen, mint a Közel-Kelet, India vagy Latin-Amerika, a rosszabbik esetben éhen is halna nélküle, mint Afrika jelentős része.

  Két kivétel van.  Az egyik Japán, viszont a felkelő nap országa ha minden szempontból nem is, de ezer ponton kapcsolódva            része a Nyugatnak, hasonló a politikai berendezkedése és a gazdaságának működése, és nagyon hasonlóak a világpolitikai érdekei is.

   Kína viszont teljesen más. Kína, bár attól még nagyon messze van, hogy tényleg leelőzzön minket, odáig már eljutott, hogy saját erejéből,  minden szempontból szuverén nagyhatalommá tudott válni. Ilyet pedig egy ország sem csinált azóta, hogy a nagy felfedezéseknek, az ipari forra-dalomnak és a gyarmatosításnak köszönhetően A szovjeteknek erős volt a hadseregük de a gazdaságuk gyenge, a japánoknak meg ugyan kellően jól megy, katonai erejük viszont önszántukból minimális. Le a kalappal Kína előtt!

  Két példával tudom a leginkább érzékeltetni, hogy milyen ma Kína. Az egyik a mindennapokból van, a másik szándékosan és szó szerint a fellegekből. Ahol a világon van metró, ott az állomásokon a ki- és beszállás nagyjából ugyanazon forgató-könyv szerint zajlik.

  Amikor a szerelvény begördül az állomásra, a peronon várakozó embertömeg azon része, amelyik valamelyik kocsi ajtaja előtt találja magát, kicsit széthúzódik, hogy utat engedjen a leszállni akaró utasoknak. Pekingben ez nem így működik. Itt senki nem húzódik félre, így amikor az ajtók kinyílnak, két élő fal néz egymással szembe, és indul is meg egyszerre, neki a másiknak. Így is mindenkinek sikerül le- és felszállnia (kivéve, amikor valaki fizikailag nem fér már be a tömött kocsiba), az ehhez szükséges könyöklés, lökdösődés és taposás  viszont   egészen meg-
döbbentő.

   Az  ájtatosan  előzékeny  Nyu-gatról érkezve szinte elképzelhetetlen, hogy így is el lehessen intézni dolgokat, így is be lehessen érni munkahelyekre és iskolákba, senkinek ne szakadjon darabokra a ruhája és senki ne kapjon hisztérikus idegrohamot. A kínaiaknak mégis sikerül valamennyi feladatot véghezvinni, bár idegrohamot azért néha ők is kapnak.

  Afrikában is mások a mindennapok, mint nálunk, de ott legalább azzal nyugtatja magát a fehér, hogy tessék csak körülnézni, így nem is működik semmi.  Kínában viszont  működik, úgyhogy itt nem elég a felsőbbrendű  legyintés.  Úgy tűnik, nem csak úgy lehet, ahogy mi szoktuk. A másik példa a kínai űrprogram. Embert már sikerült fellőniük és vissza is hozniuk, a következő deklarált cél pedig a Hold meghódítása. Hogy ez mikorra sikerülhet, azzal kapcsolatban a kínaiak is ködösítenek.

  Az valószínű, hogy a következő tíz évben még nem, viszont az is, hogy előbb léphet kínai a Holdra, mint a negyven év után ismét odavágyó amerikaiak. Kínában a csapból is az űr és a Hold folyik, a politikai vezetők pedig mindent megtesznek, hogy a program sikerei az ő személyes sikereikként tűnjenek fel. Ami cseppet sem meglepő.

   Az viszont igen, hogy a nagy cél - amelynek elérése nyilván a Végső Győzelemként lesz prezentálva - olyasmi, amit az amerikaiak már negyven éve megcsináltak. Egy nagyhatalom stílusérzék nélkül, ha szabad ilyet mondani. A szovjetekben legalább volt annyi jóízlés, hogy amikor elveszítették a Holdért folytatott harcot, nem erőlködtek, hogy ők legyenek a másodikok, hanem inkább olyan új és kreatívabb módjait találták meg    az     amerikaiak    mege-
lőzésének, mint például a jéghoki,  illetve a több olimpiai arany megszerzése.

   Ez a Hold-mánia két dolgot sejtet Kínával kapcsolatban. Egyrészt - és ezt nem én mondom, hanem számtalan, az országhoz nálam sokkal jobban értő forrás - hogy itt a látszat minden, vagy legalábbis majdnem minden. A kínai néplélekkel foglalkozó szakirodalom ezt arcnak (angolul face) nevezi, és nem csak magát a látszatot jelenti, hanem az annak fenntartását szinte kikényszerítő, irracionális önérzetességet is.

 A kínai ember számára az arcvesztésnél semmi sem lehet megalázóbb, a látszatot bármi áron fenn kell tartani, akkor is, ha semmilyen gyakorlati értelme nincs. Ismét embert küldeni a Holdra teljesen felesleges passzió. A Holdon ma már nincs olyan sok megoldatlan tudo-mányos probléma, ami pedig még maradt,  azokat gépekkel  egyszerűbben, biztonságosabban és olcsóbban is meg lehet oldani.

  Viszont nem mutat olyan jól a tévében. Ma Kína tele van ilyen értelmetlen látszatdiadalokkal, a Tibetbe négyezer méter ma-gasan vezető vasúttól kezdve Sanghaj felhőkarcolóin át a legnagyobbig, a ma már a legfelsőbb vezetés által is kétkedve figyelt Három Szoros Vízierőműig. Egyiknek sincs sok értelme - illetve a gát esetében a beláthatatlan következmények kérdőjelezik azt meg -, de elkészültek, mert itt pénz és