A Kínában harminc éve meghírdetett nyítás politikájának köszönhetően duzzadhatott több tízezresre Magyarországon a kínai kolónia létszáma, amelynek tagjai korántsem zárkóznak el a befogadó közegtől.

  „A fiatalok jó része banán: kívül sárga, belül fehér” – említi az idősebbek által a második ge-nerációs magyarországi kínaiakra használt hasonlatot 24 éves Chen Jing nevű kínai lány. A kereskedelemi főiskolát végzett, 1991-ben hétévesen, tanárnő édesanyját és építészmérnök édesapját követve Magyarországra érkezett Chen magát ugyannakor telivér kínaiinak tartja.

 Bár szülei haj-naltól estig piacoztak, őt pedig napközben a Határ úton bérelt lakás magyar tulajdonosnője pótmamaként avatta be a magyar nyelv, valamint a kés és villa használatának rejtelmeibe,  édesanyjának   kö-
szönhetően nem maradt le kínai tanulmányaiban sem.   „A   második generáció fiatalabb tagjai közül   azonban   sokan már nem beszélnek rendesen kínaiul, s csodálkoznak, ha Kínában külföldinek tartja őket még a rokonság is ” – így a magyarul akcentus nékül beszélő Chen. Ő az identitás egyik fokmérőjeként a gasztronómiai kötődést említi: „pár napig én is elvagyok kenyéren, de tovább nem bírom kínai nélkül”.

  „Pekingben tanuló nagyfiam, amikor azt kérdeztem tőle, hogy mit küldjek utána, csak egy zsák zsemlét kért” – meséli ugyanakkor a másfél évtizede Budapesten praktizáló Yu Funian orvosprofesszor, aki a hagyományos kínai orvoslás elterjesztését tartja hivatásának, és bár kínainak vallja magát, Ma-gyarországot is „ itthon ” – nak mondja.

  A Kínai Kommunista Párt központi bizottságának éppen harminc évvel ezelőtti, 1978. Decemberi plénumán meghirdetett, Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett nyitás politikája tette lehetővé, hogy a magyar rendszerváltás hajnalán hazánkba is megérkezzenek a főleg kis-kereskedelemben utazó első kínaiak. Magyarországoi kolóniájuk a hivatalos becslések szerint 20 ezer, a kínai származású polgárok szerint viszont akár 30-40 ezer főt is számlálhat. Úttörőik 1989 márciusában, a Magyar és Kínai Népköztársaság megállapodása után nyélbe ütött vízummentességet kihasz-nálva érkeztek a Keleti pályaudvarra.

  A transzszibériai viszonylaton bő hónap alatt Budapestre vonatozó szerencsepróbálók kevés kivétellel a délkeleti Fucsien és Csöcsiang tartományok szülőtei voltak, amely régiók egyebek jövedelmező Mao – kitűző – gyártás után mára az egész világot ellátni képes mell-tartókapocs–ipar, valamint az ajándéktárgyak és egyéb mü-tyürkék készítésének központjává váltak.

  „Ezekben a tengermelléki tartományokban  évezredes  ha-
gyománya van a kereskedelemnek és kisiparnak, a Tenger-féle reformok nyomán itt már az 1980-as években pezsgett a gazdaság, a korábban legfejebb Ázsia más országaira jellemző vízummentesség hallatán pedig a családok összeadták a kezdőtőkét, felmálházták a legügyesebb, legrátermettebb, leg-merészebb fiúkat, és útnak indították Magyarországra” – mesél a kirajzás hajnaláról Yu Zemin novellista, műfordító.

  Ő ritka kivételként, orvosi és zeneakadémiai diplomával a zsebében, gyógyítani érkezett Magyarországra 1991-ben, ám a szegedi magánkilinika csődje és egy rövid kínai boltos kitérő után fordítani kezdett. Kerdész Imre Sorstalanságát például az ő tolmácsolásában ismerheti meg a kínai nagyérdemű.

  A gurulós kézikocsikon mázsás zsákokat cipelő kínaiak az A szálláscsinálók pillanatok alatt felmérték, hogy a szocialista könnyűipar összeomlásával támadt űrt ki lehet tölteni a Kínában már az 1980-as években gyártani kezdett, korábban csak a nyugati áruházláncoknak értékesített tucatárukkal – tudható meg a kínai migrációt kutató Nyíri Pál kultúrantropológus Globális úttörők vagy marginális helybeliek? Címmel a 2000 című folyóiratban három évvel ezelőtt megjelent tanulmányából.

  A zokni-póló-cipő szentháromságán alapuló export-import ehyéni vállalkozások sikerének hírére aztán megindult az emberár. Egy kisvárosnyian érkeztek a „tengeren túli Kínába”, az „ígéret földjére” a magyar „aranyláz” idején – olvasható a saját tapasztalatból beszélő Li Csung-csiang pekingi hírlapíró 1993-ban megjelent – magyarra szerencsevadászok címen három éve lefordított – riportkönyvében.  Li nyíltan be-
szél a kívülről egységesnek és összetartónak   látszó  kínai  kö-
zösség vérre menő konkurenciaharcairól. Az olcsóságban egymásnak alálicitáló piacozók, mint írja, a saját üzletüket is hajlandóak rontani, csak hogy ne más szerezze meg a kuncsaftot. A származási hely alapján pedig áthághatatlan törésvonalak szabdalják a homogénnek tűnő közösséget.

 „Míg a 19.század második felében alakult amerikai, ausztráliai kolóniák út- és vasútépítésre, Angliában, Német- és Franciaországban pedig a mosodai, éttermi szolgáltatásokra specializálódtak, a magyar diaszpóra egyértelműen kiskereskedelmi jellegű.

  Tagjai fiatalok, a bizniszt erejük teljében lévő emberek viszik, nem véletlen, hogy Pesten nincs kínai temető, és hagyományos kínai orvosból is alig két tucatnak akad munkája” – nyit szociológiai távlatokat Salát Gergely, az ELTE kínai tanszékének adjunktusa. A kolónia korösz-sztétele rácáfol arra a városi legendára is, mi szerint a kínaiak rejtélyes körülmények között eltüntetik halottjaikat, hogy az így megszerzett személyi papírokkal csempészhessék be az utánpótlást. Nyíri és Salát vélemény szerint ez csak a kínaikat egymástól megkülönböztetni nem tudó magyarok elképzelése.
  A bevándorláshoz és a tartózkodáshoz szükséges dokumentumokat többnyire a kapcsolati hálózaton keresztül, csere-szívességért vagy csúszópénzért szerzik be. Itt élő honfitársaik számáról a magyarországi kínai nagykövetség sem szolgál pontos adatokat.

 Az olasznál vagy az írnél kevés-
bé hierarchizált, ám a ma-gyarnál sokkal szorosabb vérségi kötelékek mélységesen áthatják az idegenbeli hétköznapokat. A rendszerváltás éveiben érke-zettek – amellett, hogy tartják a kapcsolatot az otthoni vagy más országba szakadt rokonaikkal – azóta maguk után hozatták feleségüket, férjüket, gyerekeiket és testvéreiket, akikre a terjeszkedést alapozni lehet.

  „A biznisznek családon belül kell maradnia, a magyar munkaerő alakalmazása inkább jogi kötelezettség vagy a vállal-kozás erejét mutató presztízs” – így Salát, aki tudományos karrierje előtt évekig ilyen díszma-gyarként dolgozott egy kínai tulajdonú nagykereskedő cég-nél.